Az esős novemberi idő sohasem tartozott a kedvencei közé.. Fásult hangulattal ment előre, a ködös időben, éppen az erdő szélén. Bár semmi oka nem volt sietni haza, hiszen senki nem várta otthon, mégis megszaporázta lépteit. A legrövidebb út az erdőn át vezetett, de nem ám az andalgó párocskáknak kialakított ösvényen, nem – nem.. Az erdőben volt egy kis kitaposott csapás is, ahol szép időben, napsütésben gyerekek szaladgáltak jobbára, bár az idősebbek sem vetették meg a hepehupás útvonalat. Azonban most sötét volt, hideg, a köd hátborzongató módon terítette be az avart. Egy pillanatig sem engedve látni, mit ér a következő lépésével. Nem volt félős, hiszen ugyan? Attól, hogy sötét van ugyanúgy csak mókusok, őzek, ne adj’ isten legrosszabb esetben egy rókába botlik itt az ember. Nincs itt semmi, semmi más, csak Én és az erdő. Ezzel nyugtatta magát. Ahogy egyre mélyebbre hatolt az erdőben a fák makacsul összezárultak a feje felett, csak pár halovány holdsugár férkőzött át a szoros ágak között. Miért is aggódnék? Suttogta egy hang a lelkében, hiszen behunyt szemmel is ki tudnék találni. Már ezerszer megtettem ezt az utat, és soha nem esett bántódásom. Az erdő konokul hallgatott, csak az Ő lelke háborgott csendesen. Ámde a zúgó morajlást ami a bensőjében folyt már – már a csupaszodó fák visszhangozták. Újra gyorsított a léptein, biztos ami biztos, majd ha hazaérek jót mosolygok a gyávaságomon. Eltervezte, mihelyst belép a rozoga házikó ajtaján előkapja a jól elrejtett kis lélekerősítő itókáját, begyújt a pici kandallóba, majd elterül a heverőn egy jó könyv társaságában. Igen ezt fogom tenni, mosolyodott el. Ha már senki nem vár odahaza, elszórakoztatom én magam még attól. Egy pillanatra meg is állt ízlelgette az ötletét, majd szemügyre vette a környéket. Pillanatok alatt rohanták meg az emlékek, hiszen egészen kicsi gyermekkora óta élt itt ehhez a helyhez fűződik szinte minden emléke. A gyermek kori bújócskák, a kamaszkori felindultság, amikor itt bújt el a világ és a gondok elől. Az első szerelmek, a hatalmas vén fa tövében váltott csókok. Ettől az emlékképtől hirtelen megbizsergett a szíve. Rég volt. De nem csak szép események tanúja volt a rengeteg. Még gyermekként hallotta először, ahogy az ősz öregasszonyok suttognak valamiről, vagy inkább valakiről aki itt egyszer eltévedt, és soha többé nem került elő. Később az anyja riogatta ezzel a kísértet históriával mikor egyre később és később ért haza onnan. Hányszor is mondta a jó öreg mama; Vigyázz, mert feldühíted ezzel a folytonos céltalan kóválygásoddal, aztán ne csodálkozz a téged is elveszejt ebben az ős öreg rengetegben.

Mit sem törődött ezekkel az intelmekkel, hiszen mindig is a realitás talaján igyekezett járni, olyannak is ismerték aki nem dől be minden mendemondának. Újabb elismerő mosolyra húzta ajkait, majd újabb mondatokkal igyekezet lehűteni lázongó lelkét. Látod?! Megmondtam én neked nincs itt semmi, nehogy már egy egyszerű dajkamesétől rémülj meg?!

Újból elindult, bár ne tette volna. Talán ugyan ez a duzzadó önbizalom okozhatta annak is a vesztét aki a rég múltban eltévelyedett ezen a helyen. Ahogy haladt előre, egyre sűrűsödtek a fák, pedig már tisztulnia kellett volna, talpa alatt furcsán reccsentek az ágak, akárha csontokon lépkednék villant az agyába. Ez az érzés megállásra kényszerítette. Hol a tűntek a fények? Ilyen korra már látni szoktam őket! Aggodalom kúszott fel lassan a gerincén, lehet elvétettem egy lejáratot, jobb ha visszafordulok. Ahogy visszafelé haladt, úgy tetszett mintha táncolnának előtte az árnyak, mintha azok vezetnék valahova. Remélem a helyes irányba. Akárhogy próbálkozott nem ismerte fel az utat. Talán eltévedtem. A gondolat mint éles fájdalom hasított belé, pedig soha, soha ezelőtt nem történt vele ilyen. Egyre kétségbe esettebben halad előre az erdőben, már gondolkodni sem bírt igazán. Ekkor egy hideg érintést érzett a nyakán, egy pillanatra megállt benne az ütő. Ahogy megfordult látta, hogy csak egy nyirkos ág a bűnös. Visszatért az ösvényhez, ám ekkor hirtelen megcsúszott, majd beverte a fejét egy kemény kődarabba.

Másnap ugyanott ébredt ahol másnap elájult. Megtapogatta a fejét már száradozott a vér a sebén, émelygett, látása is csak nehezen tisztult ki. A bokája is kifordult, konstatálta ahogy megpróbált lábra állni. Lassan felismerte a környéket, és hazáig bicegett. Otthon begyújtotta a kis kandallót, magához vett egy kis szíverősítőt majd elhevert a kanapén..

*

A nap első sugaraival jelentek meg az erdőben az első vándorok. Emlékeim szerint egy öregasszony talált rá. Hófehér volt, alvad vér ragasztotta össze hosszú haját. A lába természetellenes pozícióban állt, de arcán angyali mosoly látszott. Egyre nagyobb tömeg vette körül élettelen testét, miközben a hullaszállítót várták. Az emberek érhetetlen halkan sutyorogtak körülötte, emlegették a kísérteteket, bosszút, beteljesedést, kinek milyen értelemmel bírt a lány halála. Lassan fekete zsákba csúsztatták a testét, eltakarítottak utána…

A nap már a horizontot súrolta..